Nem elég, hogy szombaton is dolgozni kellett, mert miért is ne azon az egyetlen szombaton lennénk berendelve, mikor mindenki hulla fáradt a sok túlórától. De reggel egy olyan hír várt az üzeneteim között, amire a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna. Mondhatják, hogy ez természetes, az élet vele járója, mondhatják. De ne mondják nekem, hogy erre fel lehet készülni. A hír Sam-től jött. Mostanában többet beszélgettünk, a semminél legalábbis mindenképpen többet, így nem is lepődtem meg, hogy üzent. Az üzenetben pedig az állt: " Meghalt a papám.." Hajnali 3-kor ezt olvasva lefagytam. Ilyenkor akaratlanul is elképzelem, hogy volt egy ember, akit annyian szerettek, akinek barátai, családja volt. Párja mellett feküdt le este, mellette kelt fel reggel, együtt botorkáltak ki a kertbe. Az a tipikus 'öreg illat' mászott bele az orromba. És, hogy ez huss... már nincs többé. Egy élet, egy ember, aki annyi mindenen ment keresztül, annyi mindent megélt egy pillanat alatt semmi lett. Szóval így hajnali 3 és 4 óra között kisírtam a szemeim, aztán indulnom kellett dolgozni. Nehéz volt bent megállni, hogy egy könnycsepp se jöjjön ki, nem akartam magyarázkodni. Mégis mit mondhattam volna ? Volt párom papája meghalt, akivel amúgy már több, mint 1 éve közünk nincs egymáshoz? Milyen abszurd már ez az egész...

Reggel szomorúságot éreztem, fájt nekem is. Nagyon szerettem az apai ági nagyszüleit. Tündéri teremtmények voltak. Hiányoztak is az elmúlt 1 évben. De sajnos ők is csak a múltam egy részét képezik már. A nap további részében, épp ez miatt, hogy már csak a múltam ők is, nem tudtam jogosan vagyok e szomorú miatta. Hogy lehetek e szomorú, eshet e ennyire rosszul ez a hír, hisz már jó ideje nincs közöm hozzájuk. Ürességet éreztem. Nem tudtam mit érezhetek, így inkább nem éreztem semmit.

Nagyon nagyon szeretnék Sam mellett lenni. Borzasztan nehéz pillanat, főleg egy olyan érzelmileg bonyolult embernél, mint amilyen ő. És nem utolsó sorban a cuki mamája mellett is. Szeretném támogatni, segíteni. De ez már mind nem az én feladatom. Van helyettem más, aki remélem legalább csak a felét is megteszi annak, amit én tennék.

Természetesen válaszoltam Sam üzenetére, kifejeztem sajnálatom és hasonló dolgok, érdeklődtem mi? miért? hogyan? de választ egészen mostanáig nem kaptam. Gondoltam intézik a dolgokat, szomorkodnak ilyesmi. De mint kiderült már 2 hete történt mindez... Persze nem gondoltam, hogy én leszek az első, akivel ezt megosztja, de ha már beszélgettünk és van valami, gondoltam elmondja.. hát tévedtem. Vagy őszintén nem is tudom mit gondoltam... annyira hülye vagyok..
Mindig van az adott helyzetről, gondolatról, cselekvésről egy elképzelésem, hogy ez most jó, ez teljesen normális. Aztán addig agyalok a dolgon, még oda csavarom, hogy hülye vagyok és nem, nem kellene ezt gondolnom, totál nem normális. Ebben az esetben is ez volt a helyzet.. Azt hittem tök normális, hogy nekem ez fáj, aztán rájöttem, hogy semmi közöm már az egészhez.. És lehet ez is a valóság.  Az életem során annyi emberrel fogom keresztezni még az utam, akiket megszeretek, aztán elválnak útjaink, majd elhagyják ezt a világot.. Még mindig nincs fogalmam arról, hogy normális lenne e, amit érzek..

Közben Sam lazán közölte ugye, hogy mindennek már 2 hete, temetés is megvolt.. kösz.. kedves vagy. Érdektelenséggel írta le ezt a 2-3 mondatot is. Bár az gondolom begubózott, szokása ha megbántódik. És persze nem én leszek az, akinek majd megnyílik. De ez most borzasztóan rosszul esett. Tudja mennyire szerettem őket, mamája szerette is volna, ha a későbbiekben meglátogatom. Mégis csak így közölni.. ja meghalt már 2 hete, azt 2 napja meg el is temettük... ennyire közönségesen..

Néha azt kívánom bárcsak többé nem írna.. De az sem lenne jó. Semmise jó. Az egészet eltörölni sem lenne jó. Mert nagyon jó volt, csak akkor legalább nem emlékeznék semmire..