Természetesen megint én vagyok az, akinek betegen is mennie kell dolgozni. Hét elején nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Egy egyszerű megfázással kezdődött. Torokfájás, orrfújás. El is kezdtem szedni egy antibiotikumot 2 napja, amire úgy nézem allergiás vagyok.. ugyanis tiszta kiütés lettem mindenhol .. Csodálatos. Orvoshoz meg nincs időm elmenni, táppénzre nem mehetek most. Így is 2 ember helyett, 2 külüönböző részlegen kell helyt állnom ..

Borzasztóan rossz a közérzetem, kedvem sincs a toppon és az sem segít, hogy random emlékképek villanak fel. Szóval a saját szenvedésemet igencsak tudom fokozni magamnak. Nem is én lennék ha ez nem így lenne.

Ahogy sétálok napnyugta után hozzá, egy széles utón, ahol csak néha egy-egy autó jelenik meg, embereknek nyoma sincs. Hideg van, fázom. Fekete hátizsák a hátamon, fekete kabátom a térdemig lóg, kezem a sebemben melegszik. Most nem jön autó, át tudok menni a másik oldalra. Ahogy átérek rögtön balra is kanyarodok, majd a hosszú, sötét utcán megyek végig fagyoskodva. Felmegyek a kavicsos dombon, ő már a kapuban vár a kék, bolyhos pizsamájában, mezítláb, papucsban. Gyorsan felszaladunk a lépcsőn, be a házba. Megcsap a meleg, és az a régi illat, ami még nagymamáink dohosodó házában volt. Nem érzem rossznak, szeretem ezt az illatot. Tudom, hogy nála vagyok. Vele vagyok. Levetkőzöm, majd halkan (természetesen sosem sikerült) felszaladunk a lépcsőn, átöltözöm én is pizsamába. Ami csak az ő egyik pólója. Majd a szekrény felé fordulva be bújok a jó meleg ágyba, ő hátúlról átölel. Érzem ahogy a forró teste az én átfagyott testemhez ér. Puszit nyom az arcomra, és elalszunk.