2018.06.30. 18:58, Dodich
Tudod, ha akarnám se tudnám kitörölni, mert tényleg az vagy…
Gondolhat rólam bárki bármit, nem állok be azoknak a sorába, akik csak szitkokat tudnak szórni, mert valami nem úgy alakult, ahogy azt ők szerették volna.
Arról, hogy már csak az emlékem lehetsz, nyilván én is tehetek.
Hisz már akkor, ott, az első találkozásnál mondhattam volna, hogy nem, nem felelnek meg a ,,feltételeid” és igenis, nem leszek partner abban, hogy majd ha Te ráérsz és majd, ha Neked megfelel és majd, ha Neked nem lesz annyi munkád…Akkor majd én is sorra kerülhetek.
Határozottabbnak kellett volna lennem, figyelmen kívül kellett volna hagynom, hogy gyorsabban ver a szívem…
Nem lett volna szabad hallgatnom rá.
Én mégis arra hallgattam, és nem az eszemre.
Mert tudod, mindezek ellenére jó volt ott nőnek lenni, ülni ott veled, beszélgetni, közös témákat találni, jókat kacagni… Aztán, végül persze kiderült: a semminek örülni.
Igen, a semminek örülni, a morzsából csippenteni, miközben én az egészet adom.
Kóstolót kapni mindenből, mert valami mindig elszólított.
Nem tagadhatom, én megszerettelek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy te ezt nehezen viseled.
Nem tehettem mást tehát, hagytam, hogy elmenj.
Vajon Te mit gondolsz minderről? Miképpen kezeled?
Nekem nehezen ment, megszenvedtem, de már letisztult a kép. Már nem kavar fel egy hasonló illat, nem torpanok meg a ,,helyünk” előtt. Nem magasztallak, de nem is gyűlölködöm.
Az emlékem vagy, a tanulságom vagy…
Elsősorban saját magam előtt.
carrie.hu